CV

Mindennapok, CV, meg ez meg az. Nem mondhatom el senkinek, leírom hát mindenkinek

Friss topikok

  • Kismaci86: Boldog boldog boldog születésnapot, kívánom hogy legyen még sok ilyen szép napod :) Nagyon sok bol... (2008.08.11. 21:39) 2008.08.11
  • Kismaci86: Csajszi merre vagy már??? :( hiányzol... ugye nincs baj??? (2008.08.01. 10:48) jóslás
  • Kismaci86: Örülök, hogy végre írtál már... el vagy veszve :( Esetleg egy kis élménybeszámolót kaphatok? :) :P (2008.07.16. 11:47) 2008.07.15.
  • Kismaci86: Hát tegnap a KisD-s szitura gondoltam :D ja de Konstiék is... van amit nem felejtek el... éjjel ke... (2008.07.03. 14:16) 2008.07.03.
  • Kismaci86: Csajszi! Nagyon tetszik a bejegyzésed. Nem azért, mert rólam is van benne szó, hanem, mert jó érzé... (2008.07.02. 20:51) 2008.07.02.

Ezt olvasom..

CV, a kezdetek

2008.05.30. 22:05 - sunny85

Címkék: élet én fájdalom szerelem ő mi fáj kilátástalanság reménytelenség

Egyre több dolog van az életemben, amit nem tudok megosztani senkivel, így megosztom hát mindenkivel… Mindenki azt hiszi,hogy felhőtlenül boldog vagyok, nincs semmi gondom,s az az igazság,hogy már nincs senki a környezetemben,akit barátnak lehetne neveznem. Ennek több oka is van. Soha nem voltam az a húú de barátkozós típus, nem tartom őszintének az emberi kapcsolatokat. Akik pedig azt hittem mellettem vannak, idővel kiderült,hogy mégsem. Azért szar érzés, mikor az ember szülinapján, névnapján, stb. várja,hogy odabökjék neki a “barátai”,hogy isten éltessen,vagy akármi,de hiába. Vagy mikor 3hétig döglődök a kórházban,akkor mutathatnának látszat érdeklődést,hogy túlélem-e…. Elég szar érzés. Nem tudom,várom a képmutatást,de közben utálom a képmutató embereket. Megragadtam most azon a szinten,hogy csak minimális kapcsolatot alakítok ki az emberekkel. Ezért is döntöttem úgy,hogy szükségem van blog írásra. Hogy elmondhassam senkinek, amit nem mondok el másnak. Ez értelmes,de abból indulok ki,hogy nem igazán lesz olvasótáborom. Itt vagyok 22,majd 23 évesen, lassan egy éve menyasszony vagyok, hamarosan a kezemben lesz a diplomám,s mellette 4szakmám van, már félig-meddig állásom is van, erre abszolút nem bánnám,ha véget érne minden. Mert nincs értelme semminek. Nem vagyok egy hülye emos sötétlelkű öngyilkosságmániás picsa, nem erről van szó. Csak nem látom a fényt az alagút végén, nem látom a reményt a változásra.

Mint már említettem van vőlegényem. A következőkben ezt a kapcsolatot fogom elemezgetni. 2006.augusztus 10-én találkoztunk először. Akkor kiderült, mindketten augusztus 11-én születtünk, csak épp 3 év különbséggel,s mindketten ugyanazzal a focicsapattal szimpatizálunk.Kezdtük keresgetni a közös pontokat. Szimpatikus volt, de nem tudtam vágyom-e bárkire. Vagyis volt közben valaki,de ő említésre sem méltó. Ott is hagytam. Sokat beszélgettünk melóhelyen, ahol találkoztunk,de melón kívül nem volt közös program. Augusztus 11-én a Fradi-Jászapáti meccsről mentem dolgozni, pokoli hangulatot tud ám teremteni 14ezer ember egy NB 2es meccsen. Na de ezt most hagyjuk. Találkoztunk, írigykedett,hogy én tudtam menni meccsre,ezért felvetettem,hogy jöhetne velünk követlkező héten Szolnokra. Minden nap együtt lógtunk bent. De azt hittem nős. Félrenéztem a gyűrűt az ujján… Na  Augusztus 16-án este 10előtt nemsokkal kaptam az SMS-t hogy tetszem neki,s lenne,ha megpróbálnánk. Akkor azt megírtam,hogy elvileg még van valakim, ő ekkor befordult, kérte,hogy ne találkozzunk többet,ne keressük egymást,mert szar lenne neki,hogy nemet mondok,s mégis a közelében vagyok. ekkor visszaírtam,hogy nem olyan egyértelmű az a nem, s majd másnap megbeszéljük. Másnap nagyon rideg volt, nem nagyon szólt hozzám. Karbantartás volt, nem volt munkám, s csak néztem őtt, mit csinál abban a zöld kantáros nadrágban, amit annyira szerettem rajta. Mindenféle közeledésem elutasított. Láttam,hogy megy ki cigizni,s gyorsan utána mentem,hogy sarokba szorítsam,s kénytelen legyen meghallgatni. A vége az lett, rábeszéltem a szolnoki túrára. Eljött a nap, augusztus 19,indulás Szolnokra. Nagyon jó nap volt. Mai napig életem egyik legboldogabb napja. Végre sínen volt minden. Este anyumék a híradóból értesültek a kapcsolatunkról. Az m1 híradó leadta,amint kézenfogva,csókolózva sétálunk Szolnokon. Vicces volt. Az első hónapokban sok volt a vita,s részéről a féltékenykedés, mert az említésre sem méltó kis buzi folyton írkált, nem fogta fel,hogy nem érdekel. De végül átvészeltük az időszakot. Persze én is féltékenykedtem néha,de nem volt jellemző. Majd megkérte a kezem. Mindigis házasságellenes voltam,de egy délután elmesélte, hogy képzeli el az esküvőnket, meg úgy mindent. Sírt. S én is. Akkor jöttem rá,hogy nála jobbat nem találok,s mivel szeretném minél boldogabbá tenni, így beleegyeztem az eljegyzésbe. Szüleim örömmel fogadták, ami meglepő. Bár szeretik, valahogy képtelenek felfogni,hogy telik az idő,s felnövünk. Így féltem az egész reakciótól,de pozitívan csalódtam. Az eljegyzés természetesen szülinapunkon, 2007.augusztus 11-én volt.  Augusztus végén történt egy érdekes dolog, egy nagy összeveszés közte,az anyja,s az anyja férje között. Sajnos előttem zajlott az egész,s engem is belekevertek. Szarul esett, napokig sírtam miatta. Nem tehetek róla, kibaszott érzékeny vagyok. Ha eszembe jut, felidézem, még most is bőgök. Meg van a véleményem a dolgokról,de inkább magamban tartom, mert az ő dolguk,nem szóltam bele soha, nem mondtam véleményt a családi viszonyaikról soha.S a jövőben sem kívánom ezt tenni. 1valamit viszont nagyon megjegyeztem, ami még a kapcsolatunk elején történt. Az anyja, miközben épp párom volt barátnőjét fényezte, beszólt neki,hogy őt kellett volna feleségül vennie, nem velem kéne foglalkoznia… Ezt nem tudom elfelejteni. Ez örök tüske marad. Még nem is ismert akkor, nem is látott. De mindegy. Azóta meg én vagyok az ütköző közte és a fia között. Oldják meg a gondjaikat nélkülem. Nem szólok bele, csak engem hagyjanak ki.

Szóval aznap este más választás nem lévén, ideköltözött hozzánk. Aznap minden megváltozott. Addig szép,s jó volt minden, de azóta folyamatosan romlik a helyzet. A 3hónappal azelőtti munkahelyváltozása sem tett jó a kapcsolatunknak. De elkerülhetetlen volt. Más köbe került,s úgy éreztem kezd elhidegülni.A végső döfés pedig ez az augusztusi délután volt. Míg 2007.júniusban 3hétig minden nap ott virrasztott mellettem a kórházban, s sírt,hogy gyógyuljak meg, most olyan intenzitással rúg belém nap,mint nap, percől percre. Mintha az én hibám lenne, hogy ez a helyzet alakult ki. Sokszor a fejemhez is vágta,hogy elszakítottam a családjától, a barátaitól. Ami egyáltalán nem igaz. Csak neki többet ér,hogy itthon ül,s internetezik, meg játszik a gépen, minthogy bárhova is kitegye a lábát. Azt aláírom,hogy megváltozott a kapcsolata a barátaival,de nem feltétlenül az én hibám szerintem. De úgy ahogy a családi kapcsolatait, a barátait sem minősítettem soha,s nem is fogom. Ugyanis nem ismerem őket. Soha nem hívott velük sehova. Rokonai közül is csak a nagyon közelieket ismerem. Míg az öccsének a barátnője,akivel csupán pár hónapja vannak együtt, már ismeri az egész családfát, haveri kört, meg mindent. Amilyen jól indult ez a kapcsolat,annyira elromlott. Szeretem, de nagyon. Viszont már nem érzem ezt viszonzottnak. Már a kezem sem fogja meg az utcán, az elmúlt 9hónapban 3csókot kaptam tőle,s 5ször feküdtünk le egymással. Szánalmas, mi? Előtte meg nem lehetett levakarni. Folyton a fejemhez vágja,hogy mekkora szar ember vagyok, hogy unatkozik mellettem, nem érzi jól magát, s egyre jobban utál. Persze,hogy minden nap bőgve alszom el. Mindig kérdezi,hogy mi bajom,de nem is érdekli valójában. Mások előtt meg előadja,hogy minden rendben. Vagyis eddig így volt, de mostanában már mások előtt is úgy beszél velem, mint egy utolsó senkivel. Pünkösd hétfőn mamájához mentünk,ott is a szokásos stílusban beszélt velem, s egyszercsak betelt a pohár, mindenki előtt elsírtam magam. Mondtam neki,hogy befejezhetné már, mert már túl sok volt aznapra belőle. Öccse barátnője kérdezte,hogy megyünk-e velük sergőzni, meg sétálgatni. Mivel soha nem megyünk sehova meccsen kívül, így belevágtam. Persze párom már nyavajgott,hogy ő szarul van, menjünk haza. De a sarkamra álltam,s mondtam,hogy 20percig jól akarom érezni magam, ha neki ez nem tetszik,akkor menjen haza. Persze megint megkaptam,hogy nem vagyok rá tekintettel,hogy ő milyen beteg. Nem érdekelt. Mentünk sergőzni.Sajnos rosszul zárult a dolog, kificamítottam a bokám,s csúnyán zúzódott.Azóta azt hallgatom,hogy ezt érdemeltem,amiért ekkora szar senki vagyok. De akkor sem bánom, hiába,hogy alig tudok lábra állni. Legalább 20percig jól éreztem magam… Hogy miért viselem ezt el? Nem tudom… Mert szeretem, s mert úgy tűnik mazochista vagyok. Vagy mert várom, hátha megint olyan lesz, mint rég…. Főleg este mindig bújik, ölelget, de hiába kezdeményezek,hogy “legyünk már együtt”, mindig azt mondja,hogy ne molesztáljam már folyton. Mindig mondom neki,hogy olyan, mintha nem is járnánk. Már a terveiről sem beszél,sőt semmiről. Nem tudok róla semmit. De tényleg.Abból áll az életünk, hogy hallgatom ahogy szid, kiszolgálom, kinyalom a seggét,sírok,s alszom. S közben jópofát vágok mindenhez. Szüleim előtt haldoklik az egész, sőt talán már meg is halt, s mégsem veszik észre,hogy szenvedek. Amúgy is bármi vita van, én vagyok a szar, páromnak adnak igazat. Mintha lecseréltek volna rá…

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny85.blog.hu/api/trackback/id/tr92495728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.